Látnivalók

Hortobágy és környékének évszázadokon át a legfontosabb gazdasági tényezője, a legnagyobb cívisváros, Debrecen és a további mezővárosok lakossága megélhetésének biztos forrása, gazdagságának kulcsa a legelőre alapozott állattartás volt. A múltban több tízezer jószág járta a legelőket, melyek száma napjainkra ugyan lecsökkent, de szerepük a táj jellegzetes arculatának fenntartásában továbbra is tagadhatatlan.

Nóniusz:

A nóniusz története a 19. században kezdődött Magyarországon. Az ősapát, a francia Nonius Senior nevű mént a napóleoni háborúk során az osztrák császári hadak zsákmányolták. 1816-ban került Mezőhegyesre, ahol a fajta hamar kialakult, mely típusában jól megfelelt az akkori használat által támasztott elvárásoknak. A korabeli dokumentumok szerint Hortobágyra 1800-as évek közepén került, ekkor kezdődött a fajta céltudatos tenyésztése a ménesben a kor legnagyobb hazai lótenyésztési szakemberének, Kozma Ferencnek a felkérésével. Szigorú szakmaiságot követelő munkájának eredménye, hogy az állomány egyöntetűvé vált és kezdett a nóniusz hortobágyi tájfajta kialakulni, mely méretre kisebb és szikárabb, mint a mezőhegyesi és főként a pej szín jellemezte. A lótenyésztés központja Máta lett, ami egyben a város legeltetési gazdálkodásának is székhelyévé vált. A második világháborút követően a nóniusz katonai hasznosítása gyakorlatilag megszűnt, később a mezőgazdaság a hetvenes évekig használta a fajtát. A fajta legfőbb jellegzetessége, melyről jól felismerhető, a testnagyságával arányos, kissé durva félkos-, esetenként kosfej. A nóniusz páratlan munkakészségű, nyugodt vérmérsékletű, tartós teljesítményre képes fajta, melynek egyedei az igásmunka mellett a fogatsportban is eredményesen használhatók. 

Magyar szürkemarha:

A szürke marha szépségével, őserőt és tekintélyt sugárzó impozáns megjelenésével méltán válhatott magyarságunknak jelképévé. Az eredete mindmáig tisztázatlan, számos elmélet látott már napvilágot ezzel kapcsolatban. Az elfogadott tény az, hogy a középkorban már olyan nagy számban tartották a Kárpát-medence területén, hogy egy időben az ország fő kiviteli-export termékévé vált, hiszen a rendkívül szívós, jó teherbírású állatokat lábon hajtották egészen a bécsi, vagy akár német és olaszországi vásárokra is. Számos főnemesi család – a Zrínyiek, Thökölyek, Nádasdyak – is foglalkozott marhakereskedelemmel. Az állatok sorsa szorosan kapcsolódott gulyásaik életével, mindennapjaival, hiszen ezek az emberek életük nagy részét az állatok mellett töltötték. Az ebből kialakult pásztorkultúra napjainkig élő hagyomány, mely a magyar kultúrtörténet része. A fajta népszerűsége egészen a 20. századig töretlen volt, ekkor azonban a gépesítettség és más, bizonyos tulajdonságokban kedvezőbb eredményeket produkáló marhafajták elterjedésével jóformán halálra ítélték a szürkemarhát. Néhány bátor és a fajta iránt elkötelezett szakember a megmaradt állatokat összegyűjtve, sokszor az akkori szabályokkal szembe menve, példa értékű összefogással a pusztulástól mentette meg a fajtát. A mélypont az 1960-as években következett be. Az azóta eltelt időben a fajta egyre erőteljesebben szaporodásnak indult, mára már közel 400 tenyésztő foglalkozik szürkemarhával. Legnagyobb állománya Hortobágyon található. A szürkemarha az év nagy részét a szabad legelőn tölti, természetes takarmányt fogyaszt, s legelés közben nemcsak füvet, hanem a pusztán nagy számban előforduló gyógynövényeket is eszik, melynek köszönhetően I. osztályú, megbízható minőségű, különleges ízvilágú hús-alapanyagot produkál. Éttermekben már feltűntek a belőle készült ételek, de a boltok polcain sajnos még csak elvétve kapható.

Racka juh:

A külterjes tartásmódot igen jól tűrő hortobágyi racka juh büszke tartásával, fölfelé álló pödrött szarvaival egyedülálló a világ juhfajtái között. Az ország legnagyobb állatállománnyal rendelkező tenyésztőjeként a Hortobágyi Nonprofit Kft. fontos feladata az évezredes magyar fajta eredeti genetikai változatosságának megőrzése. Érdekessége, hogy a hortobágyi ember kizárólag a rackát tekinti juhnak, a többi fajta „csak birka”.

Házi bivaly:

A bivaly egyik legősibb háziállatunk, a népvándorlás során jutott az avarok közvetítésével Ázsiából a Kárpát-medencébe. Déli származású faj, nálunk csak zárt istállóban tud áttelelni, mert nincs téli szőrzetük. Nyáron időszakonként szükségük van arra, hogy lehűtsék magukat egy pocsolyában vagy sárban, így védekeznek az élősködők és a felmelegedés ellen. Ha támadás éri őket rövid távon gyorsabban futnak, mint egy ló. Húsuk magas vastartalmának köszönhetően nagyon ízletes. Korábban igásállatként tartották. Olaszországban fejik őket és tejükből készül a valódi mozarella sajt. Kiváló igavonó képességének köszönhetően a mezőgazdaságban a XX. század elejéig elterjedt volt, míg a gépek végleg ki nem szorították. Az ezredfordulóra állománya két kisebb gulyára korlátozódott, melyek közül az egyik a Hortobágyon élt. Napjainkban létszámában lassú növekedés tapasztalható.